(Egyetemi esszé, 2017)
Ez egy nagyon nehéz kérdés. Hetek óta gondolkozom rajta, hogy mit lehet rá válaszolni, egyáltalán el lehet-e egyértelműen dönteni, hogy inkább pozitív vagy inkább negatív tapasztalatokból tanulunk. Viszont mélyen hiszem, hogy a megértés, szeretet, elfogadás csodákra képes – épp emiatt is szeretnék a későbbiekben művészetterápiával (és pozitív pszichológiával) foglalkozni. De azok, akiknek segítségre van szüksége sokszor nagyon negatív tapasztalatokon mentek keresztül, ami megváltoztatta őket, „tanultak” belőlük.
Mivel nagyon érdekel a pozitív pszichológia és a művészetterápia, sokat járok előadásokra Budapesten. Így volt szerencsém pár hete a pozitív pszichológia atyjának, Csíkszentmihályi Mihálynak az előadásán is részt venni (Towards a Planetary Consciousness). Ebben a hónapban a legnagyobb hatással Kővágó Pál ’Alkalmazott művészetpszichológia’, illetve Takács Marianna ’Közösségi zeneterápia a pszichiátriai rehabilitációban’ című előadása volt rám.
Takács Marianna művészetterapeuta bemutatta, hogyan zajlanak a közösségi zeneterápiás foglalkozások a szentgotthárdi pszichiátriai intézetben, az ország legnagyobb krónikus pszichiátriai betegeket gondozó bentlakásos otthonában, ahol közel 800 fő él. Az ellátottak testi és szellemi képességeinek megőrzése, illetve fejlesztése érdekében az intézet szociális foglalkoztatásokat működtet. A zeneterápia ennek a rehabilitációnak a része, a foglalkozások kisebb csoportokban folynak. A 10 alkalom alatt a résztvevők eleinte csak ismerkednek a hangszerekkel, a ritmussal, fokozatosan engedik bele, illetve el magukat.
A zeneterápiában egy tudat-állapot változás történik a zene segítségével, az ún. zenei indukcióval, ami hozzájárul a nem tudatosult lelki tartalmak megéléséhez és feldolgozásához. A zeneterápia célja, hogy feltérképezze az egyén lehetőségeit, valamint hogy helyreállítsa a sérült funkciókat, így jobb intrapszichés és interperszonális integrációt tegyen lehetővé, amely által a személy életminősége javulhat. Ez egyfajta kreatív öngyógyítás - egy hozzáférés az alkotókészséghez, mint saját erőforráshoz. Itt a kommunikáció nem verbális, zenei szimbólumokon keresztül folyik, így lehetősége van a betegnek kifejezni olyan dolgokat, amiket nem mer elmondani vagy megérheti őket anélkül, hogy szavakba öntené. Ezáltal is elérhető egy kedély- és tudatállapot-változás (Zeneterápia, in Wikipedia).
A zene hatással van a testre: megváltozik a pulzus, a légzés, de még a bőr elektromos vezetőképessége és az agyi aktivitás mintázata is. A muzsika képes dinamizálni depresszióst, időset, magába zárkózott embereket, illetve a fogyatékkal élők is fejleszthetők a gyakorlatokkal. Még a fájdalom és a szorongás is enyhülhet a következtében (Zeneterápia, in
Wikipedia).
Marianna elmondása szerint az első alkalmakkor még nagy a káosz, majd fokozatosan kialakul egy harmónia, egy egymásra hangolódás, egy közösségi kommunikáció, az összhang. A tízedik alkalom mindig egy bónusz, amikor a csoport szavaz arról, hogy az előző kilencből melyiket szeretnék megismételni. Eddig kivétel nélkül arra szavaztak, hogy közösen
zenéljenek. Mert a közös zenélés egy igazi élmény.
Talán ez az, amit Emile Durkheim "kollektív pezsgés"-nek nevez: „a felhevült állapot már megváltoztatja a pszichikai működés feltételeit. Az életenergiák a végsőkig fokozódnak, a szenvedélyek felerősödnek, az érzetek felajzódnak; bizonyos érzések csakis ilyenkor jelentkeznek. Az ember nem ismer magára; úgy érzi, átalakult, ezért a környezetét is átalakítja” (Durkheim, 2003, 236. o.).
Ez a közösségi élmény az ősidőkben gyökerezik és univerzális: „az emberi evolúció során minden kultúra kifejlesztett olyan tevékenységeket, melyeknek elsősorban az volt a céljuk, hogy az élményeket gazdagítsák. Még a technikai szempontból legelmaradottabb társadalmakban is létezik művészet, zene, tánc és mindenféle játék, melyeket a gyerekek és felnőttek egymással játszanak” (Csíkszentmihályi, 2001, 52. o.). Hiszen „bármilyen hang lehet örömforrás, ha megfelelő figyelmet szentelünk neki. Valójában, ahogy a yaqui indián varázsló tanította az antropológus Carlos Castanedának, ha odafigyelünk, még a hangok közötti szünetektől is borsózni fog a hátunk” (Csíkszentmihályi, 2001, 71. o.).
„Ezek a tevékenységek más célokat is szolgálhatnak, fennmaradásuk fő oka mégis az, hogy közben örömet okoznak. Az ember már harmincezer évvel ezelőtt rajzolt a barlangok falára. Ezeknek a festményeknek bizonyára van vallási és gyakorlati jelentőségük is, de mégis valószínű, hogy a művészet fő indítéka ugyanaz volt a paleolit korban, mint most, hogy mind a festő, mind a befogadó számára az áramlatélmény forrása legyen” (Csíkszentmihályi, 2001, 52. o.).
Áramlatélmény, vagy más néven ’flow’, egy olyan koncentrációs állapot, amely bármilyen örömteli tevékenység közben keletkezhet bennünk. „Olyan helyzetek ezek, melyben az illető szabadon annak szentelheti a figyelmét, hogy elérje célját, mivel nincs zavar, amelyben rendet kellene tennie és nincs olyan fenyegetés, amellyel szemben az Énnek meg kellene védenie magát” (Csíkszentmihályi, 2001, 32. o.). „Az áramlatélménynek éppoly fontos része az összpontosítás, mint a világos cél és az azonnali visszacsatolás. Ezek együtt hozzák létre a tudat rendjét, és teremtik meg a ’pszichikai negentrópia’ jelenségét” (Csíkszentmihályi, 2001, 42. o.). „Ez az állapot szöges ellentéte a pszichikai entrópiának, és azoknak, akik eljutnak idáig, erősebb és magabiztosabb lesz az Énjük, mert pszichikai energiájukat sikeresen fektették bele olyan célok elérésébe, melyeket ők maguk tűztek ki. Amikor valaki képes olyanná szervezni saját tudatát, hogy minél gyakrabban élje át ezt áramlat-élményt, az élet minősége elkerülhetetlenül javulni kezd” (Csíkszentmihályi, 2001, 32. o.). „Az áramlatélmény közben urai vagyunk saját pszichikai energiánknak, és minden, amit teszünk, hozzájárul a tudat rendezéséhez” (Csíkszentmihályi, 2001, 32. o.).
Az "egy testté válás" fontos mozzanata az áramlatélménynek. A közösség nagyban hozzájárul ehhez, mert az ember alapvetően társas lény, hiszen már a szociológiai és pszichológiai felmérések is kimutatták, hogy az emberek akkor a legboldogabbak, ha a barátaikkal vagy a családjukkal lehetnek, vagy egyszerűen mások társaságában (Csíkszentmihályi, 2001).
„Az áramlat-élmény után az Én felépítése összetettebb lesz, mint előtte volt. A komplexitás növekedésével egyező mértékben fejlődik az Én is. A személyiség komplexebb egésszé válása két fontos pszichológiai folyamat: a differenciálódás és az integrálódás eredménye. A differenciálódás, melynek eredményeképp az ember egyedivé, másoktól különbözővé válik, az integrálódás pedig az ellenkezőjére utal: az Énen kívül álló eszmékkel, emberekkel és dolgokkal való egyesülésre. A komplex Énnek sikerül összekapcsolnia egymással ezeket az egymásnak ellentmondó tendenciákat” (Csíkszentmihályi, 2001, 32. o.).
„Az Én egyre inkább differenciálódik az áramlat-élmény eredményeképpen, mert sikeresen megbirkózván egy nehéz feladattal, az egyén elkerülhetetlenül mindenképpen ügyesebbnek és rátermettebbnek érzi magát” (Csíkszentmihályi, 2001, 32. o.). Mindemellett „az áramlat-élmény segít az Énnek az integrálódás folyamatában, mivel az erős összpontosítás eme állapotában a tudat szokatlanul rendezetté válik. A gondolatok, a szándékok, az érzések és az összes érzékszerv ugyanarra a célra összpontosulnak. Az élmény harmonikus, és amikor az áramlat-epizódnak vége, az ember "összeszedettebbnek" érzi magát, mint azelőtt, nemcsak
belsőleg, hanem más emberekkel és általában a világgal kapcsolatban is” (Csíkszentmihályi, 2001, 33. o.).
Maslow csúcsélménynek nevezi azt az állapotot, amely „során az ember integráltabbnak érzi magát (egységesnek, egésznek, egy darabból lévőnek), mint máskor. […] kevésbé küzd maga ellen, nagyobb békével van önmagával, kevésbé szakad szét benne a tapasztaló én és a megfigyelő én, jobban egy irányba mutat, harmonikusabban szervezett, hatékonyabban szervezett, mivel minden része jól együttműködik a többi részével, szinergikusabb” (Maslow 2003, 183. o.).
„Az áramlat-élmény egyik leggyakrabban említett velejárója az, hogy amíg tart, az ember képes elfelejteni az élet minden kellemetlenségét. Ez a tulajdonság annak az eredményeképpen jön létre, hogy az örömteli tevékenységek azt igénylik, hogy az ember teljes figyelmével az előtte álló feladatra koncentráljon - és így egyszerűen nem hagy helyet az elmében a fölösleges információ számára” (Csíkszentmihályi, 2001, 33. o.).
Ez a jelenség, amint Csíkszentmihályi áramlat-élménynek nevez, valójában már megjelent a több ezer éves tanításokban is. Én Ázsiában éltem és kutattam 5 évig, itt találkoztam a buddhista és hindu tanításokkal. Malajziában egy kis kolostorban 3 hetes csendes, vipassana meditáción vettem részt, ahol a buddhista tanítás alappillére a „jelenlét”. Ők úgy tartják, hogy ez az egyetlen állapot a valós, az összes többi csak illúzió. Indiában jógatanárként újra ezzel a tanítással találkoztam, csak egy másik vallás megfogalmazásában: a jóga minden mozdulatában el kell merülni, a jelenben kell lenni, mert ez az egyetlen, ami valódi boldogságot hozhat. Mert a jelen pillanat az esetek nagy részében boldog, kellemes, de legalább elviselhető. Minél több időt tölt az ember a jelenben, annál boldogabb és elégedettebb életet élhet.
Fromm ezt hasonlóan látta: „legalább néhány másodpercre mi magunk is megfigyelhetjük saját spontán felvillanásainkat, amelyek egyúttal az igazi boldogság pillanatai is. Friss szemmel rácsodálkozunk egy tájra, gondolkodásunk eredményeképpen felsejlik bennünk az igazság, valami nem szokványos érzéki örömöt élünk át, vagy hirtelen feltör bennünk a szeretet valaki iránt - ezekben a pillanatokban mindannyian tudjuk, mi a spontaneitás, és megsejthetjük, milyen is lehetne életünk, ha ezek az élmények nem volnának annyira ritkák és kevéssé megbecsültek” (Fromm, 2002, 180. o.). Szerinte „a pozitív szabadság nem más, mint a teljes és integrált személyiség spontán tevékenysége” (Fromm, 2002, 178. o.).
„Ennek a spontaneitásnak az egyik előfeltétele a teljes személyiség elfogadása, valamint az "értelem" és a "természet" közötti szakadék megszüntetése. Spontán cselekvés csak akkor lehetséges, ha az ember nem nyomja el lényének alapvető részeit, ha képes átlátni bensejét, s ha az élet különböző szférái eljutottak az alapvető integráció fokára” (Fromm, 2002, 179. o.).
„A kisgyermekek például szolgálnak a spontaneitásra. Megvan az a képességük, hogy azt érezzék és gondolják, ami valóban belőlük fakad. Spontaneitásuk megmutatkozik abban, amit mondanak és gondolnak, abban, ahogyan érzelmeik az arcukra kiülnek. Ha fel tesszük a kérdést, miért is olyan vonzóak a kisgyermekek, akkor a választ éppen a spontaneitásban lelhetjük fel. Ez az, ami mindenkit lenyűgöz […]. Tulajdonképpen azt mondhatnánk, hogy nincs vonzóbb és meggyőzőbb, mint a spontaneitás” (Fromm, 2002, 180. o.).
Talán ugyanerről beszél Berne is az Emberi játszmák című művében, amikor a bennünk lakozó Szülő és Felnőtt mellett a Gyermekről ír: „valójában a Gyermek nem is egy módon a személyiség legértékesebb része, és ugyanazt viheti be az egyén életébe, amivel egy valóságos gyermek gazdagíthatja a család életét: báj, öröm és alkotókészség” (Berne, 1987, 34. o.). Benne „spontán hajtóerők és örömök sejlenek” (Berne, 1987, 36. o.).
A gyermekek képesek elmerülni a világ felfedezésében, vagy egy játékkal foglalkozni hosszasan. Spontán élik át a flow állapotát, amelyet sokszor összefüggésbe hoznak a hiperkoncentrációval. Erről pedig egy szanszkrit fogalom jut eszembe: szamádhi. Koncentrált elmélyülést jelent, amikor a tudat megnyugszik, s egyetlen dologra fókuszál. Csak érdekességként leírom a meghatározásait (Szamádhi, in Wikipedia):
- Sarbacker: A szamádhi egy meditációs elmélyedés, amelyet a dhjána gyakorlaton keresztül lehet elérni.
- Diener, Erhard és Fischer-Schreiber: A szamádhi egy non-dualisztikus tudatállapot, amelyben a tapasztaló tudatosság eggyé válik a tapasztalás tárgyával.
- Shankman: Egy olyan tartózkodási hely, amelyben a tudat teljesen megnyugszik, de nem olvad egybe a megfigyelés tárgyával, ezáltal képes a megfigyelésre és belátásra a változó élmények folyamában.
- Srí Csinmoj: A szamádhi a tudat egy spirituális állapota.
- Bhagavad Gítá: A tökéletesség szintjét szamádhinak, vagy másképp transznak hívják. Ilyenkor a jóga gyakorlása által az ember elméje minden anyagi tevékenységtől mentes. A jógi ebben az állapotban tiszta elméje segítségével megláthatja önvalóját, s örömet, élvezetet tud meríteni abból. Ezen az örömteli síkon az embernek határtalan lelki boldogságban van része, amelyet transzcendentális érzékszerveivel tapasztal.
- Szvámi Sivananda: A szamádhi egy elragadtatás és az Úrral való áldott egyesülés. Egy tudat feletti spirituális tapasztalat, a tiszta tudatosság állapota.
Összehasonlításul itt egy lista azokról a tényezőkről, amik a flow állapotot kísérik. Csíkszentmihályi Jeanne Nakamurával a következő tényezőket határozta meg (Nakamura és
Csíkszentmihályi, 2001):
- az illető képességeivel összhangban lévő, egyértelmű célok,
- a tudat erős fókuszáltsága,
- az öntudatosság tudatos észlelésének megszűnése,
- az időérzékelés torzulása,
- azonnali reakció a tevékenység alatt felmerülő jelzésekre,
- egyensúly az egyén képességei és a feladat nehézsége közt (a feladat nem túl könnyű, de nem is túl nehéz),
- a szituáció feletti kontroll érzése,
- a tevékenység belülről jutalmaz, ezért nem megterhelő,
- az illető teljesen elmerül abban, amit csinál, minden figyelmét erre összpontosítja.
Tehát, ez az élmény egy zeneterápiás foglalkozáson is megjelenhet, és ez a pozitív tapasztalat sokat hozzátesz a betegek jólétéhez, hiszen egy pozitív változáson mennek keresztül általa. De ehhez a szentgotthárdi pszichiátrián szükség van egy vezetőre, jelen esetben Mariannára, aki saját nyitottságával képes ráhangolódni a résztvevőkre, és olyan körülményeket teremteni, ahol ez megjelenhet. Ezt a hozzáállást hangsúlyozza Rogers a Valakivé válni című művében.
Nála a fő kérdés az: „Hogyan alakíthatnék ki olyan viszonyt, amelyet ez a személy a saját fejlődésére felhasználhat?” (Rogers, 2006, 64. o.). Rogers (2006) úgy gondolja, hogy ha képesek vagyunk létrehozni egy bizonyos típusú kapcsolatot, a másik személy fel fogja fedezni önmagában azt a képességet, amellyel ezt a kapcsolatot növekedésre használhatja: személyisége fejlődni fog.
És hogy milyen is ez a bizonyos típusú kapcsolat, erre a válasz az, hogy valódi. A valódisága abban rejlik, hogy képesek vagyunk önmagunk maradni egy kapcsolatban, és ez a fejlesztő tevékenység elsődleges feltétele. „Ez azt jelenti, hogy a lehető legteljesebb mértékben tudatában kell lennem a saját érzéseimnek oly módon, hogy azok ne váljanak szét két különböző szintre: az egyik, amit kifelé mutatok a segítő attitűdöm tükröződéseként, míg a másik egy mélyebb, valódibb, tudatalatti szinten megjelenő attitűd. Ha önmagam tudok lenni, az azzal is együtt jár, hogy a szavaimban és a viselkedésemben kifejezem a bennem lakozó érzéseket és attitűdöket” (Rogers, 2006, 65. o.).
Második feltételként úgy találta, hogy minél nagyobb mértékben képes elfogadni a másik embert és megkedvelni, annál valószínűbb, hogy egy olyan kapcsolatot hoz létre, amely számára használható lesz. Elfogadás alatt azt a pozitív hozzáfordulást érti, amelyben a személyt a belső értékei mentén kezeli – értékeli, függetlenül a pillanatnyi állapotától, viselkedésétől és érzéseitől (Rogers, 2006).
Amikor ez az attitűd érezhetően megvan bennünk, a másik személy megérzi ezt, és „akkor a változás és a konstruktív személyiségfejlődés óhatatlanul megtörténik” (Rogers, 2006, 67. o.). Hiszen „az egyén képes lesz önmagában felfedezni azt a képességet, amellyel a kapcsolatot a saját fejlődéséhez felhasználhatja” (Rogers, 2006, 67. o.).
Erre a hozzáállásra betegnek és egészségesnek is egyaránt szüksége van, hiszen „ez az erő mindenkiben létezik, és csak a megfelelő körülményekre vár, hogy felszabaduljon és kifejeződjön” (Rogers, 2006, 67. o.).
Ez a szentgotthárdi pszichiátriai intézetben lehetővé vált. Olyannyira, hogy néhány éve létrehoztak egy állandó zenekart, a Gold együttest, amivel már számos országos fesztiválon is felléptek. Marianna elmondása szerint, a tagok állandó örömforrásként élik meg az együttzenélést, és mindannyiukra nagyon pozitívan hat: nincsenek visszaeséseik, jól érzik magukat, valamint célt és feladatot találtak, amiben fejlődni lehet.
Ők egy igazán pozitív példa számomra – és talán válasz a kérdésre: mitől változunk, pozitív vagy negatív tapasztalatokból tanulunk inkább? Egyet biztosan tudok, ha képesek vagyunk mély, empátián alapuló megértéssel fordulni egymás felé, ha képesek vagyunk megélni a köztünk ’jelen-lévő’ összhangot, akkor ez a pozitív tapasztalat segíthet pozitívan változni és ellensúlyozni a negatív tapasztalatokat.
Tel: +36 70 602 9987
Egyéni tanácsadás, művészetterápia, coaching:
Commentaires