Mi zajlik bennünk, amikor változás történik az életünkben? Változást akarunk, de mégis ellenállást érzünk belül? Akkor a rossz érzések azt jelzik, hogy talán ez mégsem a jó irány? Forduljunk vissza? De hát már elindultunk... Akkor mi legyen: vissza vagy előre? Ebben a cikkben a fókuszban a változás, és ennek természetes íve, ahogyan az érzelmeink váltják egymást a fejlődés során. A változás görbéjének megismerése segít megérteni a bennünk kavargó ambivalens érzéseket.
A változásgörbe egy népszerű és hatékony modell, amelyet a személyes átalakulás és a szervezeti változás szakaszainak megértésére használnak. Segít előrejelezni, hogy az emberek hogyan reagálnak a változásokra, emiatt nagyobb empátiával fordulhatunk önmagunk és mások felé, ezzel segítve az átalakulást.
Ha megnézzük az alábbi ábrát, láthatjuk, hogy eleinte a görbe felfelé ível, majd egy csúcspont után egy lejtmenet jön, amit aztán egy újabb emelkedő követ, melynek csúcsa magasabb, mint a korábbi. A változás görbéje nagy hasonlóságot mutat a gyász ívével - ami nem véletlen, hiszen ez is egy veszteségélmény. Milyen érzésekkel találkozhatunk az átalakulás során?
Szorongás - Meg tudok vele birkózni?
(Anxiety - Can I cope?)
Ebben a szakaszban már látjuk, hogy közeleg a változás, de azt érezzük, hogy az események kívül esnek a saját hatáskörünkön, kontrollunkon. Nem látunk rá, nem értjük teljesen a történéseket, és ez szorongással tölt el. Itt az a probléma, hogy az egyén nem képes megfelelően elképzelni a jövőt. Nem rendelkezik elegendő információval ahhoz, hogy előre láthassa, hogyan fog másképpen viselkedni az új helyzetben. És nem biztos abban, hogy hogyan kell megfelelően értelmezni az új szociális helyzetekben való viselkedést.
Boldogság - Végre valami változni fog!
(Happiness - At last something is going to change!)
A következő szakasz, amikor mások is elismerik és osztják az álláspontunkat - és ez boldogsággal tölt el. Ennek hatása kettős. Egyrészt, megkönnyebbülünk, hogy végre valami történik és változni fog, és nem úgy folytatódik, mint eddig. Akár pozitívan, akár negatívan érzékeljük a múltat, a várakozás, sőt a fejlődés lehetősége miatti izgalom érzése mindenképpen megjelenik. Másrészt, bármennyire is szeretjük a status quo-t, ha van valami, ami nem volt kielégítő a múltban, a régi rendszerünkben, akkor az elégedettséggel tölt el, hogy végre teszünk ellene, és jobbra fordíthatjuk a sorsunkat. Ekkor általában a legjobbat várjuk, egy fényesebb jövőt, és sikeresen látjuk benne önmagunkat. Talán épp ez is a veszélye, hogy többet várunk a változástól, mint amit valójában hozhat, irreális elvárások támasztunk a jövő felé. A boldogságfázis az egyik legérdekesebb fázis, azonban szinte "észrevétlenül" túljutunk rajta.
>>> Kilépési pont: Tagadás (Denial) - lásd később
Félelem - Milyen hatása lesz ennek? Hogyan hat ez majd rám?
(Fear - What impact will this have? How will it affect me?)
Ekkor tudatosul bennünk, hogy az alapvető viselkedési rendszerünkben közelgő és kiszámíthatatlan változások fognak bekövetkezni. Másképp kell majd viselkednünk, és ez hatással lesz mind az énképükre, mind pedig arra, ahogyan mások látnak bennünket. A legtöbb esetben azonban a szokásos interakciókban kevés változást észlelünk, emiatt úgy gondoljuk, hogy nagyjából ugyanúgy fogunk működni, mint korábban - csupán a változáshoz egy megfelelőbb, új magatartást választunk. A félelem és a fenyegetés az a két kulcsfontosságú érzelem, amely miatt ellenállunk a változásnak.
Fenyegetés - Ez nagyobb, mint gondoltam!
(Threat - This is bigger than I thought!)
Ebben a fázisban tudatosul bennünk, hogy küszöbön állnak azok az átfogó változások, amelyek a viselkedési struktúránkat érintik. Azt érezzük, hogy jelentős átalakulás várható azzal kapcsolatban, amit alapvető identitásunknak tartunk: hogy kik vagyunk, hogyan látjuk magunkat, és mi az, ami személyiségünkben kulcsfontosságú számunkra, mint egyének számára. Ez az a sokk, amikor hirtelen rájössz, hogy nem az vagy, akinek hitted magad! Ez radikális változás a jövőbeli döntéseinkre és a másoknak a rólunk alkotott képére nézve. A régi választásaink már nem azok, amelyek működnek. Sok szempontból ez egy életet megváltoztató élmény, amely képes "alapjaiban megrázni"! Ebben a fázisban az emberek bizonytalanok abban, hogy hogyan lesznek képesek cselekedni és reagálni egy potenciálisan teljesen új és idegen környezetben, ahol a régi szabályok már nem érvényesek, és ahol még nincsenek újak kialakítva.
>>> Kilépési pont: Kiábrándulás (Disillusionment) - lásd később
Bűntudat - Tényleg ezt tettem?
(Guilt - Did I really do that?)
Ekkor tudatosul bennünk, hogy eltávolodtunk az alapvető énképünktől. Nem azok vagyunk, akiknek hittük magunkat! Amint az egyén elkezdi feltárni azt, hogy hogyan cselekedett, reagált a múltban, és megvizsgálja az alternatív értelmezéseket, elkezdi újraértelmezni önmagát. Ez általában azt jelenti, hogy beazonosítják, melyek az alapvető meggyőződéseik, és mennyire feleltek meg ezeknek. Korábbi cselekedeteik helytelenségének és a rájuk vonatkozó következményeknek a felismerése bűntudatot kelthet, mivel realizálják viselkedésük hatását. Egy másik érzelem, amelynek itt hatása lehet, a szégyenérzet. Ez annak tudatosítása, hogy valaki másnak negatívan megváltozott a véleménye rólunk, mint amilyennek szerintünk lennie kellene. A saját és mások véleményében bekövetkezett változás felismerése aztán a következő szakaszba vezet.
Depresszió - Ki vagyok én? (Depression - Who ami I?)
Ebben a szakaszban tudatosul bennünk, hogy múltbeli tetteink, viselkedésünk és hiedelmeink összeegyeztethetetlenek identitásunk alapvető konstrukciójával. Az a meggyőződés, hogy múltbeli tetteink azt jelentik, hogy mégsem vagyunk túl kedves emberek! Ezt a fázist általános motiválatlanság és zavartság jellemzi. Bizonytalanok vagyunk abban, hogy mit hoz a jövő, és hogyan illeszkedhetünk be a jövőbeli "világba". Az egyén reprezentációi nem megfelelőek, és az ebből fakadó, alapvető énképe aláásása miatt identitástudat és világos jövőkép nélkül sodródik. Nincs egyértelmű elképzelése arról, hogyan működjön.
>>> Kilépési pont: Ellenségeskedés (Hostility) - lásd később
Fokozatos elfogadás - Már látom magam a jövőben!
(Gradual acceptance - I can see myself in the future!)
Itt kezdjük el értelmezni a környezetünket és a változásban elfoglalt helyünket. Tulajdonképpen kezdünk némi megerősítést kapni gondolataink és cselekedeteink tekintetében, és látjuk, hogy amerre megyünk, az helyes. Kezdjük kezelni a változás feletti irányításunkat, értelmet adunk a "mi" és a "miért" kérdésének,és sikereket látunk abban, ahogyan interakcióba lépünk - végre van fény az alagút végén! Ez összekapcsolódik az önbizalom növekedésével és annak tudatosításával, hogy jól illeszkedünk az énünk alapvető szerepstruktúrájába, azaz jól érezzük magunkat, hogy a helyes dolgokat a helyes módon tesszük.
Továbblépés - Ez működhet és jó lehet!
(Moving foward - This can work and be good!)
Ebben a szakaszban kezdünk több irányítást gyakorolni, több dolgot teszünk meg pozitív értelemben, és visszanyerjük önmagunkat. Újra tudjuk, hogy kik vagyunk, és kezdjük magunkat jól érezni abban, hogy meggyőződésünknek, hitünknek stb. megfelelően cselekszünk, és helyes döntéseket hozunk. Ebben a fázisban ismét aktívabban és hatékonyabban kísérletezünk a környezetünkben.
Elégedettség
(Complacency)
Itt az emberek túlélték a változást, racionalizálták az eseményeket, beépítették azokat az új konstruktumrendszerükbe, és megszokták az új valóságot. Ekkor úgy érezzük, hogy ismét a "komfortzónánkba" kerültünk, és nem fogunk olyan eseménnyel találkozni, amely vagy kívül esik a szemléletünkön vagy világképünkön, illetve amelyet ne tudnánk könnyedén beépíteni abba. Ismerjük a helyes döntéseket, és nagy biztonsággal meg tudjuk jósolni a jövőbeli eseményeket. Az egyén megnyugszik, és mivel újra a (felfrissült) komfortzónájában mozog, már nem igazán érti, mi ez a nagy felhajtás a változás körül, például a munkatársai körében. Még akkor sem, ha a folyamat neki is eléggé traumatikus volt korábban! Összegezve, az elégedettség és komfort jellemzi a változás előtti és utáni szakaszt, a két változás közötti időszakot.
Láthatjuk, hogy ezek az érzelmek hullámoznak végig rajtunk egy természetes változási folyamatban. Na, de mi történik, ha megrettenünk és kiugrunk? Vagy erőltetjük azt, hogy a múlthoz ragaszkodunk? Nézzük meg az ezekhez tartozó reakciókat is.
Tagadás - Változás? Miféle változás?
(Denial - Change? What change?)
Tagadás a változás kezdetekor jelenik meg, hisz alapvetően a változás elfogadásának hiánya határozza meg, ahol az egyén tagadja, hogy a változás bármilyen hatással lenne rá. Továbbra is úgy viselkedik, mintha a változás nem történt volna meg, megtartja régi szokásait, és figyelmen kívül hagyja a hitrendszerével ellentétes bizonyítékokat vagy információkat. Sok esetben, amikor olyan problémával vagy helyzettel szembesülünk, amelyet nem akarunk, vagy amelyről úgy gondoljuk, hogy túl nagy kihívást jelent önérzetünk számára, "beszűkítjük" vagy korlátozzuk a konstrukciók körét. Ily módon kizárjuk a problémát a tudatunkból. A "homokba dugott fej" szindróma - ha nem látom, vagy nem ismerem el, akkor nem is létezik!
Kiábrándulás - Én leléptem. ...ez nem nekem való!
(Disillusionment - I am off. ...this isn't for me!)
Kiábrándulás a "lejtőn" jelenik meg, ahol az egyén úgy érzi, hogy az ő értékei, meggyőződései és céljai összeegyeztethetetlenek a változás helyzetéhez tartozó értékekkel, meggyőződésekkel és célokkal. Emiatt az egyén egyre motiválatlanabbá, fókuszálatlanabbá és egyre elégedetlenebbé válik. Fokozatosan visszavonul, akár mentálisan (csak "végigcsinálja a dolgokat", a minimumot teszi, kritizálással és panaszkodással aktívan aláássa a változást), akár fizikailag, például párkapcsolatban szakítással vagy munkahelyen felmondással.
Ellenségeskedés - Megcsinálom, még ha belehalok is.
(Hostility - I'll make this work, if it kills me.)
Folyamatos erőfeszítés, olyan elgondolások érvényesítésére, amelyek már kudarcot vallottak. A probléma itt az, hogy az egyének továbbra is olyan folyamatokat működtetnek, amelyek már többször is elbuktak a sikeres eredmény érdekében. "Akkor is és azért is megcsinálom!" attitűd jellemzi az egyént, aki gyakorlatilag fejjel megy a falnak. A régi, idejétmúlt módszerei nem szolgálják a változást, nincsenek összhangban vele. Egy munkahelyen egy ilyen kolléga az új folyamatokat a legjobb esetben figyelmen kívül hagyja, a legrosszabb esetben pedig aktívan aláássa őket. (Mint ahogyan a régi mondás állítja: "A jó kolléga nem csak ígérget, de be is tart".). Párkapcsolatban pedig például a partner többszöri kérésére sem hagy fel az egyén a kapcsolatnak ártó viselkedéssel, vagy nem kompatibilis partnerek sokszori szakítás után "csak azért is" (akár kifelé bizonygatva a működést) összekötik az életüket. (Igaz történet, sajnos a következő. Egy 80 feletti anya temetésén a 60 feletti lánya fennhangon jelentette ki: "Csak azért is megmutattam anyámnak, hogy le tudom élni az életem Bélával!" Igen, le. Örök harccal, verbális és fizikai abúzussal. Vajon megérte ennek az eredetileg életvidám nőnek, hogy megkeseredve, fájdalomban élte le végül élete nagyobbik részét?) Belátható, hogy legyen szó munkahelyről, vagy kapcsolatokról, ez mindig feszültséget szül és mérgezi a környezetet is.
Itt felmerülhet a kérdés, hogy mindig egymást követik-e ezek az érzések, vagy lehet-e oda-vissza "csúszkálni" a lejtőn? Szerintem igen, lehet. Évekig, sőt évtizedekig is akár - gondoljunk csak a "se veled, se nélküled" kapcsolatokra. Ott mindig van egy elindulás és egy visszafordulás - anélkül, hogy ténylegesen átdolgoznák magukban a problémát, hiszen ezért nem működik legközelebb sem. Ebben az esetben kialakulhat egy egészségtelen játszma a pár tagjai között, amit mindkettőnek "érdeke" fenntartani - hiszen, hogyan lehetne valaki megmentő egy megmentett nélkül? Ami meglehetősen gyakori például egy addiktív és egy társfüggő ember között - aki amúgy, mint neve is sugallja, szintén függő. Mivel ők a lejtőn képesek évekig játszmázni, ezért éveken keresztül a lejtőn való érzések szövik át a mindennapjaikat - egyre mélyülőbb árokkal, egyre intenzívebb érzésekkel. Ott van a félelem, a fenyegetés, a bűntudat, a depresszió és még az ellenségeskedés is. Az egész lejtőt áthatja még egy kulcs érzés: a harag.
Harag
Anger
A változási görbén való átmenethez némi harag is társul, különösen a korábbi szakaszokban, amikor az emberek kezdik felismerni a változás tágabb értelemben vett következményeit. Ez nem mindig van jelen, mivel úgy tűnik, attól függ, hogy az emberek mennyire érzik úgy, hogy az egész folyamat felett rendelkeznek kontrollal. A harag fókusza is változik az idő múlásával. Azokban az esetekben, amikor a változást az egyénre kényszerítik, a harag először kifelé, másokra irányul. Őket hibáztatja a helyzetért és azért, hogy stresszt okoznak neki. Az idő előrehaladtával azonban, ahogy a következmények egyre nagyobbak az egyénre nézve, a düh befelé fordul, és fennáll a veszélye, hogy ez a bűntudat és a depresszió szakaszába sodorja őt. Dühös lesz önmagára, amiért nem képes jobban cselekedni és/vagy hagyja, hogy a helyzet a hatáskörén kívül eszkalálódjon.
Minden változás, legyen az bármilyen kicsi is, hatással lehet ránk, és konfliktust okozhat a meglévő értékeink és meggyőződéseink, valamint a várhatóan megváltozott értékeink és meggyőződéseink között. Emiatt fontos a változás természetének az ismerete, hiszen a negatív vagy ambivalens érzések értelmet kapnak.
Minden ember kissé eltérő sebességgel éli meg az átmenetet a görbén keresztül. Ez a sebesség nagymértékben függ az egyén énképétől, kontrollhelyzetétől és egyéb múltbeli tapasztalataitól, valamint attól, hogy ezek együttesen hogyan alakítják ki a jövőbeli eseményekkel kapcsolatos várakozásait. Minél pozitívabban látja a végeredményt, minél nagyobb kontrollja van (vagy hiszi, hogy van) mind a folyamat, mind a végeredmény felett, annál kevésbé nehéz és negatív az út.
Szóval, miért is fáj a változás? Mert van egy természetes íve a gyászfolyamathoz hasonlóan, hisz ez is egy veszteségélmény. Egy veszteségélmény, de egy fejlődési folyamat része. Valaminek meg kell bennünk halnia ahhoz, hogy érettebbé váljunk. Épp mint a mesékben, elindul a hős, sötét erdőkön át vezet az útja, sárkányokkal küzd meg, de a végén elnyeri a jutalmát, gazdagabbá válik. A fájdalom, a küzdelem, a próbatételek sora erősebbé teszi őt. Emiatt a fájdalmat nem érdemes "megspórolni", hiszen formáló, átalakító ereje van.
Tud-e a hernyó repülni? Nem. De a helyes válasz valójában: MÉG NEM. Mielőtt repülne és szárnyakat bontana, előbb "magába kell fordulnia", be kell bábozódnia. És ebben a befordult állapotban fog átalakulni. Önmagától. Érdemes-e a báb "héját" kívülről lefeszegetni a kibújó pillangóról? Nem! Nem szabad. Mert a kibújáskor történő erőfeszítés létfontosságú, ez erősíti meg a szárnyait! Ettől fog tudni repülni. Ez teszi erőssé. A küzdelem teszi erőssé! Születni, újjászületni nem lehet fájdalom nélkül.
Felhasznált irodalom: John M. Fisher, Personal Transition Curve, 2012
Tel: +36 70 602 9987
Egyéni tanácsadás, művészetterápia, coaching:
Comments