Gyertek, beszélgessünk márciusban a 'Mégis mondj igent az életre' című könyvről! Neked mit adott? Mivel értesz egyet? És mivel nem?
A könyvklub havonta egyszer "ül" össze online, a részvétel ingyenes:
https://meet.google.com/hjf-kxtp-acq
További könyvek az év során:
Szemben a nappal · Irvin D. Yalom
Menekülés a szabadság elől - Erich Fromm
Tudatállapotok szivárványa - Feldmár András
Az ajándék - Edith Eva Eger
Farkasokkal futó asszonyok - Clarissa Pinkola Estés
Normális vagy - Máté Gábor
A meghasadt én - R.D. Laing
Kreativitás - Csíkszentmihályi Mihály
A szent és a profán - Mircea Eliade
Az öröm művészete - Csíkszentmihályi Mihály
(Január: A döntés - Edith Eva Eger
Február: Most vagy soha - Feldmár András)
Viktor E. Frankl: Mégis mondj igent az életre! - Logoterápia dióhéjban
Világszerte olvasók egész generációi számára nyújtott megrázó élményt Viktor Frankl pszichiáter klasszikus memoárja, amelyben a náci haláltáborokban zajló mindennapi életről számol be.
Frankl négy koncentrációs tábort járt meg 1942-45 között, ezek egyike Auschwitz volt. Meg kellett tapasztalnia szülei, fivére és várandós felesége halálát, és később ezekből a tragikus élményekből, saját és mások végletes gyötrődéséből kiindulva hozta létre terápiás módszerét. A szenvedést nem kerülhetjük el, állítja Frankl professzor, azt azonban eldönthetjük, hogy milyen módon viszonyulunk hozzá, és találunk-e benne értelmet.
Értelmet találni az életben, bármilyen is az; kitűzni bizonyos célokat, és azok felé haladni Frankl logoterápiájának ez a törekvés az alapköve. Sok tekintetben a pszichoanalízisre épít ez az elmélet, de annál általánosabb érvényű, és pozitív üzenete révén mindenkit szíven talál. Az ember egyedi, senki mással össze nem téveszthető lény, hangsúlyozza dr. Frankl, éppen ezért mindenkire rá van bízva, hogyan éli meg, hogyan értelmezi saját személyes tapasztalatait. Hozzuk ki a legtöbbet a lehetőségeinkből, forduljunk bizakodással a jövő felé, és legyünk elfogadóak a logoterápia módszere ebben segít.
Viktor E. Frankl 1997-ben, kilencvenkét évesen hunyt el. Könyvét azóta több mind harminc nyelvre fordították le, gondolatai olvasók tízmillióihoz jutottak el. Visszaemlékezését az amerikai kongresszusi könyvtár már évtizedekkel ezelőtt beválogatta a tíz legnagyobb hatású könyv közé.
Részlet:
"Ha már semmink sem maradt
Amíg kilométereken át bukdácsolunk, hóban gázolunk, jeges szakaszokon csúszkálunk, egymást támogatva; egymást fel-felrántva és továbbvonszolva, egyetlen szó sem esik ugyan, de tudjuk ebben az órában: mindegyikünk most csak a feleségére gondol. Időről időre felnézek az égre, ahol már halványalnak a csillagok, vagy arra túl, ahol egy sötét felhőfal mögött már pirkad a hajnal. De most minden gondolatomat az a személy tölti be, akibe korábbi, normális életemben soha nem ismert, ijesztően élénk képzeletem kapaszkodik. A feleségemmel beszélgetek! Hallom a válaszait, látom mosolyogni, látom követelő és biztató tekintetét és – elevenen vagy sem – tekintete jobban világít, mint az éppen most felkelő nap. És akkor belémhasít egy gondolat: életemben először érzékelem annak igazságát, amelyet oly sok gondolkodó élete végső következtetésének bölcsességeként szűrt le, és oly sok költő megénekelt: azt az igazságot, hogy a szerelem valahogyan a legutolsó és legmagasabb, amihez az emberi lét fel tud szárnyalni. Felfogom annak a legutolsónak és legszélsőségesebbnek az értelmét, amit emberi költészet és gondolkodás és hit kifejezhet: a szeretet által és a szeretetben való megváltásét! Felfogom, hogy az ember, ha nem is maradt már semmije sem ezen a világon, boldog lehet – és ha csak pillanatokra is – legbensejében odaadva magát az olyan nagyon szeretett ember képének. Az elképzelhető legszomorúbb külső körülmények között, olyan helyzetbe hozva, melyben nem tudja önmagát teljesítményekkel megvalósítani, olyan helyzetben, melyben egyetlen teljesítménye a valóságos szenvedés lehet, az egyenes derékkal viselt szenvedés, – képes az ember arra, hogy a szeretett személy magában hordott képének szerető nézésében, szemlélésében oldódjék fel. Életemben először vagyok képes felfogni, mi értendő az alatt, hogy: az angyalok megdicsőülnek egy végtelen gyönyörűség vég nélküli szeretetében való szemlélődésében...
Az előttem haladó bajtárs elesik, amitől a mögötte haladók szintén elesnek. Máris ott terem az őr, elkezdi őket ütlegelni. Néhány másodpercre megszakad a befelé fordulásom. De máris újból a magasba röppen a lelkem, elmenekül a fogolylét földi valóságából a túlvilágra és folytatja a párbeszédet a szeretett lénnyel: én kérdezek – ő válaszol; ő kérdez – én válaszolok. „Állj!” Megérkeztünk az építkezésre. „Mindenki megy a szerszámáért – mindenki fog egy csákányt és egy lapátot!” Mindannyian bezúdulunk a töksötét kunyhóba, kapkodunk, hogy megszerezzünk legalább egy kézhez álló lapátot, megmarkolható krampácsot. „Nem mozognátok kicsit gyorsabban, ti mocskos disznók?” Rövidesen ott állunk már az árokban, mindegyikünk a tegnapi helyén. A fagyos föld szilánkokra törik a csákány hegye nyomán, szikrákat vet. Az agyak még nem oldódtak fel, még hallgatnak a bajtársak. Gondolatom még mindig a szeretett lény képéhez tapad. Még beszélgetek, én vele, ő velem. És akkor eszembe jut valami: hiszen nem is tudom, él-e még egyáltalán! Egyet tudok, most tanultam meg: a szeretet olyannyira nem jelenti egy ember testi létét, hanem legbelül a szeretett ember szellemi lényét; az „ilyen”-jét (ahogyan a filozófusok nevezik), – az „ittléte”, az „itt-velem-léte”, de még a testi léte egyáltalán, az „életben léte” valahogyan már nem is képezi vita tárgyát. Hogy a szeretett ember él-e még vagy sem, nem tudom, nem is tudhatom (hiszen az egész lágerfogság idején nem lehetett levelet sem írni, sem kapni), de ez ebben a pillanatban valahogyan tárgytalanná is vált. Hogy él-e a szeretett ember vagy sem, valahogyan most nem is szükséges tudnom: szeretetemet, szeretetteljes rágondolásomat, gondolataimban élő alakjának szeretettel teli szemlélését mindez már nem érinti, mit sem változtatja. Ha akkoriban tudtam volna, hogy feleségem halott, azt hiszem, ezen tudástól nem zavartatva magamat, éppen olyan odaadással merültem volna ebbe a szerelmetes szemlélődésbe és ugyanolyan bensőségesek lettek volna párbeszédeink is. Ebben a pillanatban értem meg az igazságát: „Tegyél engem pecsétként a szívedre... Mert a szeretet oly erős, mint a halál.” (A dicsérő ének, VIII. 6.)"
Facebook esemény további infókhoz: https://fb.me/e/3uqLp0kKJ
Tel: +36 70 602 9987
Egyéni tanácsadás, művészetterápia, coaching:
Comments